Szegő András 2023-as blogbejegyzései

A fesztivál

 2023. július 14-23.

Végre! Végre! Végre!

Itt a 10 nap, amikor nem a mindennapi banális teendők töltik ki életünket, a sorban állás, a befizetés, a buszra várás, meg hasonló szívmelengető tevékenységek. 10 nap, amikor médiát olvasva, nézve, hallgatva nem kell nyakra főre hallgatni politikai zagyvaságokat, hazugságokat, mellébeszéléseket, ostoba, kioktató blöfföket. 10 nap, amikor az ég felé fordulhatunk, teleszívhatjuk a tüdőnket tiszta levegővel, amikor teleszívhatjuk a lelkünket szépséggel, igazsággal, emberséggel. 10 nap, amikor megtölthetjük bensőnket tiszta szellemmel, annak legelementárisabb formájával, a zenével. A zene, amely a legkezdetibb időszak óta hol kíséri, hol alakítja életünket, létünket, kapcsolatainkat a világhoz, önmagunkhoz.  Vagy létünk legválságosabb időszakaiban kiutat mutat, segít folytatni, tovább vinni bármilyen formában, legyen az munkadal, gyermekdal, közösségi muzsika, gyászdal, örömóda, népzene, tánczene, induló, vagy ezer-minden más, vokális, hangszeres, zenekari, kamara, szóló, amelyek mind ugyanonnan fakadtak, csak időben, térben, alkalomhoz mérten szétszóródtak szerte a világban. Nekünk megmaradt, hogy egy-egy lélegzetvétel erejéig csippentsük hol itt, hol ott, hol ezt, hol azt belőle. Most viszont lesz 10 napunk, amikor fürödhetünk, úszhatunk, lubickolhatunk, tetszés szerint mártózhatunk önfeledten, saját örömünkre, boldogságunkra benne. Itt van ismét a Budapesti Fesztivál, amely 10 napon keresztül ontja a csodálatosnál csodálatosabb zenéket, pazarabbnál pazarabb előadásokban, pályájukon éppen elindult, sokat ígérő tehetségektől csúcson levő, pályájuk csúcsán lévő világsztárokig.

Persze ez önmagában még egy fantasztikus, véget nem érő halmaz, az igazán nagy, kemény, olykor lehetetlennek tűnő ténykedés, hogy ebből egy – ilyenkor mennyi rövid is ez a röpke idő…- egy fesztiválnyi műsort összeállítani, amely részenként is teljesen önálló, mégis egymást erősítő, egymástól kérdező, válaszoló kiegészítő egységekből áll. Ezen a téren korszakos a két kiagyaló, a munkát a legapróbb részletekig végigvivő Kokas Katalin, és Kelemen Barna döbbenetesen invenciózus munkája. Minden nap más helyszín szolgál, más ihletettség, hangulat, a zene más, és más arcát, lelkiségét tudja felmutatni, a Főiskolától a Nemzeti Múzeumon át a Margitszigetig, hogy a látvány, maga a közeg is része lehessen az elhangzó pazar, ezerszínű zenei élményeinknek. Milyen páratlan élmény lesz a grandiózus nyitóhangverseny után, olyan korszakos művek, mint Mozart  Simfonia Concertanteja, Brahms Kettősversenye, Beethoven  eget- földet robbantó 7. szimfóniája után másnap a szinte a mennyekből jövő Schubert kamaraműveiben elmerülni! És hogy visz el mindnyájunkat másnap a szigeten a gyermekek kristálytiszta muzsikáját hallgatni, és utána másnap a kortárs zene legjavából ízelítőt venni, aminek részese Eötvös, Ligeti, és Kurtág is. Vagy a következő napon a múzeumban Sosztakovics alig játszott csodaművét, a 8. vonósnégyesét döbbenten végighallgatni, és másnap a XX. század egyik legmegrázóbb alapművét, Sztravinszkij rejtélyes Katonatörténetének színpadi változatát végig élvezni. A könyvtár felemelő csendje után megismerkedni minden korszak nagy lázadóival, fenegyerekeivel, majd találkozni a XX. század legnagyobb zsenijének, a világból visszafelé, és előre mindent érző, tudó, jelző, és sajnos hiábavalóan figyelmeztető Bartók Béla műveivel, majd a végén fergeteges zárás cigány ihletésű alkotásokkal kivilágos-kivirradtig.

A részben a teljesség, a teljességben a részlet olykor egységet, ráérzést, rálátást, önmagunk és a világ egységét tudja biztosítani. A világ aligha fog megváltódni ettől a tíz naptól, de könnyebb lesz benne létezni egy évig – amíg jön a következő Fesztivál Akadémia…

Július 14. (péntek)

Grandiózus Gálahangverseny:

A Fesztivál ünnepi nyitánya a Concerto Budapest közreműködésével

Egek, mi történt itt? Lázadás, revolúció, a világ fejre állítása? Egy rendes, tip-top zenei fesztivál ugye el szokott kezdődni szinte bekéredzkedve, halkan, udvariasan, csilingelően, ahogyan ez illik: rávezetéssel, kedvcsinálóan, hogy aztán majd később, ha egyáltalán lesz még rá alkalom, sor kerül egy-egy kiragyogó, ünnepélyes bemutatóra, attrakcióra is. De mi volt ez? Szélvész, vihar, hegy- és földrengés, brutális természeti csapás, méghozzá sorozatban. A tomboló szabadság. Vagy talán ez maga a zene leglényege? Szenvedélyek, érzelmek zabolátlan tobzódása? Ahol összeér, találkozik a két világ, a földi, és a mennyei, és egészen különös jelenséget hoz létre? Annak idején Beethoven jelentős kortárs muzsikusa, Webern /A bűvös vadász…/ tanúja volt a bemutatónak, és sommásan azt írta, beszámolójában, hogy egy elmeháborodott szörnylátomása ez a szimfóniának nevezett bolondság, és szerzőjével nem zenésznek, hanem elmeorvosnak kéne foglalkoznia. Valóban kortársainak javarésze nem tudott mit kezdeni ezzel az univerzális művel. Egy generációval később Berlioz elcipelte professzorát egy előadására, aki felháborodottan távozott onnan. Disznóság, a zene megcsúfolása – kelt ki magából – meg kéne tiltani, hogy a jövőben ilyen művet még egyszer írjon valaki! Berlioz csak halkan megjegyezte: ezen ne izgassa magát professzor úr, ilyet nem is fog. Igaza lett, ilyet azóta sem írtak, a számtalan előadás csak minőségileg különbözik egymástól. Van, hogy gyengére sikerül, más közepesre, akad tényleg nagyon jó, és akadnak ünnepi pillanatok, mint például a Grandiózus Gálahangverseny záró aktusa. A Keller András vezette Concerto Budapest valóban csúcsformát mutatott. Mindent kiélezett, mindenben a határig ment, mindent végsőkig feszített, ha akár egyszer is hibáznak, talán rommá dől az egész – de nekik eszük ágában sem volt hibázni. Végsőkig feszítették a húrt, és nyertesen kerültek ki belőle. Diadalmasan. Lehengerlően. Szinte felülmúlhatatlanul. Ha nem jött volna másnap Franz Schubert.

Július 15. (szombat)

Schubertiada

 
De bizony jött a második nap, külön kategóriát képviselve minden hangversenyen. Mert ugye van jó zene, nagy zene, zseniális zene, és van Schubert zene, ami biztosan megérint, átalakít, jobbik énje felé terel, sodor, ránt mindenkit, aki akár belehallgat muzsikájának akár néhány ütemébe. Neki magának halvány fogalma sem volt, hogy mekkora géniusz, jellemző, hogy halála előtt néhány héttel még beiratkozott egy külvárosi alapvető zeneszerzői tanfolyamra /!!!!/, hogy próbáljon ebből a mesterségből valamit megtanulni, annyira fogalma sem volt univerzális zsenialitásáról. Fogalma sem volt magának róla, így élte, és alkotta végig szánalmas, nyomorúságos, a legkisebb elismerés nélkül elfolyt tragikusan rövid, keserves életét, hagyva dáriusi gazdagságú munkáját kottapapíron. Számomra a legdöbbenetesebb előadást az Esz-dúr trió jelentette. Kokas Dóra felszabadult, érzelem gazdag, ezerszínű játéka a csellón, Kang eltökéltebb, szigorúbb tónusa a hegedűn, és a két remek hölgy között Kim patikamérleg pontosságú kiegyensúlyozása a zongorán valóban szikrázó légkört teremtett. Ugyanilyen feledhetetlen élményt adott a Pisztráng is, a pazar hangtobzódás mellett rátapintva a lényegre, hogy a hal villogó, kecses lubickolása közepette ez számára nem csupán játék, hanem élet-halál küzdelem is a szabadságáért, az életéért. Mert a pisztrángnak is csak 1 élete van…

Július 17. (hétfő)

Kortárs művészetek napja ősbemutatókkal

„Jelige: Ligeti”

 
Na, Te jó ég! A kortárs művészetek napja! Mit is várhat az ember?! Képzőművészetben zavaros krix-kraxokat, irodalomban záp. se vége, se hosszabb betűfüzéreket, hogy véletlenül se függjön két szó egymással, filmben vágási trükkök, bravúrok garmadát, a cél, hogy egy mukk se legyen érthető – mit várjon az ember a zenében? Legalább sznob, unalomban kéjelgő közönséget, minél zagyvább, annál jobb. A pódiumon pedig hangzavart, minél fülsiketítőbb, annál korszerűbb, és a jövőbe veti lándzsáját. Legalább is ilyesmire számítottam, és e helyett valami egészen különös kincsekhez jutottam. Izgalmas, rejtélyes, eredeti, útkereső zenei élmények garmadához. Még minden formálódik, alakul, keresi a formáját, lényegét, befejezettségét, és éppen ez a csodaszép, varázsos, elragadó bennük. Villanások, amelyek fénnyé állnak össze. A továbbiak eldöntik, hogy ezek közül melyik volt puszta kísérlet, és melyik állomás a későbbi diadal-utakhoz, ami nagy zenévé fog kikristályosodni, de számunkra óriási lehetőség, hogy ennek a folyamatnak tanúi, részesei vagyunk. Számomra külön nagy élmény, hogy miközben peregtek a műsoron a legnevesebb külföldi szerzők legreprezentatívabb művei, és a mi alkotóink művei mind invenció, mind vakmerőség, mind eredetiség, mind tehetség tekintetében ugyanazon a magas szinten állnak, teljes egészében részei a jelen nagy forgatagának. Pazar ötlet volt a kortárs zene legígéretesebbjeit egy hosszú napban összehozni. Boldogság uralta ezen a napon a BMC területét. Külön varázsa volt a napnak egyrészt Kelemen Barnabás működése. Mintha egy atléta megnyerné egy személyben a 100 méteres futást, a diszkoszvetést, a váltófutást, a maratonit, és közben kiszolgálná az emeleti virsli árus kiéhezett közönségét. Tökéletesen, magával ragadó lendülettel játszik, briliáns könnyedséggel, szellemesen konferál, szervezi a pergő műsorszámokat. Szerencsére Kurtág műveit nem kell neki megírni, mert ki tudja, talán azokban is helytállna, de az olyan barbárság volna, mint bajuszt festeni a Mona Lisára. Kurtág művei, megnyilvánulásai mind az évszázados géniusz kinyilatkoztatásai, és akik ott voltunk, és részesei lehettünk a lángész megnyilvánulásának. Kicsit jobb minőségű emberek lettünk akárcsak személyének hatásától, mind voltunk eddig a pillanatig.

Július 19. (szerda)

A katona története
Fiatal tehetségek napja

 
Valami olyasféle volt ez a Fesztivál Akadémián, mint mondjuk atlétikai versenyen a 100 éteres, vagy bokszban a nehézsúlyú döntő. A többi esemény is érdekes, izgalmas, meg minden, de kimondva-kimondatlanul, de igazán mindenki ezt várja, erre kíváncsi, ezt szeretné már látni-hallani, tudja, hogy ez lesz az attrakció. Sztravinszkij Katona története című műve, aminek műfaját talán revüként lehetne megközelíteni: színdarabnak, táncnak, és zenének – ne feledjük, a száz évvel ezelőtti Párizsban, a revü aranykorában íródott! – valami csodálatos elegye. A kor akkori nívójára jellemző, hogy a bemutatót a kor átlag-nívójú artistái adták elő, míg ma a legnagyobbaknak és erőt megfeszítő vállalkozása, ami vagy sikerül, vagy nem. Hát ez a főiskolán maximálisan sikerült. Sikerült, mert felragyogott a titok nyitja. Az egész életében, műveiben hárító, titkolózó Sztravinszkij ebben a remekműben talán először és utoljára megnyílt, kitárulkozott. A helyét, dolgát, önmagát keresgélő, és ebben a fájó bukást is vállaló csetlő-botló katona nem más, mint ő maga. Legszemélyesebb bizonytalanságaival, fájdalmaival, útkereséseivel, társtalanságaival, hogy a mesés siker, ami kísérte pályáján, nem adta vissza azokat a fájdalmakat, amit végig kellett élnie: hazája elvesztését, közeli rokonai végzet-szerű halálát, a Chanellel való szerelem csődbejutását. Megkötötte alkuját az ördöggel, és igazából ez megfosztotta szabadságától, időről időre a pénz rabságába késztette, maradt számára a pompázatos, fejedelmi, keserves magány. Tökéletes hamisítvány visz a tökéletes igazsághoz. Az egyáltalán elfogadható előadáshoz is tökéletes megvalósítás szükséges. Nem lehet viszonylagos erőssége, mert a legkisebb lazulás és csődbe viszi az egészet. Ez volt az est csodája, hogy a legjobbját tudta adni mindenki. Molnár Piroska hangja érzékibb hatást gyakorol, mint bármely mesterhegedű, érzékeny, pajkos, méltó súlyt ad a történetnek. Ifj. Vidnyánszky Attila az előadás szíve-lelke, elementáris lendülettel, bravúrok sorozatával viszi a cselekmény, és ad ezerkilós súlyt a groteszk-tragikus történetnek. Egy ezerméternyire kifeszített drótkötélen hányja a szaltókat, nem is tudomást véve, hogy halálosan veszélyes, amit csinál. A zenekar, hangszereik klasszisai, valósággal lubickol, szinte kéjeleg a nyaktörő nehézségekben, bravúrokban, tartják az egyensúlyt a dévaj játékosság, és a szívfacsaró tétovaság között. A tanulság nagyon egyszerű: Sztravinszkij talán nem mindannyian tudunk lenni, de a katonák mi valamennyien vagyunk.

Július 21. (péntek)

A változatosság gyönyörködtet

 
A hangszerelés kicsit szokatlan. Nem hegedűt, kürtöt meg ilyefélét használ benne az elmúlt század egyik fenegyereke, John Cage Living Room című alkotásához, hanem újított a klasszikus előadói repertoáron, hanem olyanokat, amelyek zenei alkotásban elkerülték Bach, vagy Brahms figyelmét, vagy nekik még nem állt rendelkezésre. Például állólámpa, villa, hamburgeres doboz, csavarhúzó, konzervnyító, kalapács, és tucatnyi eszköz, amelyet a Jóisten nyilvánvalóan azért teremtett a 8. napon, hogy nemeslelkű zenészek muzsikáljanak vele. Azon sem csodálkoztam volna, ha a csúcspontokon még megszólaltatják a Wembley stadiont, vagy a Capitoliumot is, csak a méretek nyakatekerté tették volna elhelyezésüket a színpadon – úgy látszik az abszolút zseniális  Liszt Ferenc sem sejtett mindent a jövőről??? – Meg kell valljam ezek nem ottléte kevésbé okozott hiányt, a műv et előadó 5 briliáns muzsikus virtuozitása betöltötte a teret, és a lelkeket. Csupa játék volt, móka, rögtönzés, ezerszínűség, vidámság, a ritmusok tékozló variációja. Igazából nem tudjuk, hogy mi ez, annak viszont eredeti, és zseniális. Felszabadító élménnyel gazdagít. Fél évszázaddal korábbi a legalábbis nálunk alig ismert orosz zeneszerző Csajkovszkij emlékére komponált vonosnégyese. Fél órányi folyamatos őszinte, és szívből fakadó megrendülés a nagy előd emlékének. Pontosabban szellemének. Nem emlék, hanem fájdalom. A fájdalom megannyi árnyalata. Az elfojtott zokogástól a heves pereskedésig, a beletörődéstől a magára maradottságig, a csendes gyásztól a bögő fájdalomig. Olyan végtelenül finomak az árnyalatok, hogy azt inkább lehelni lehet, és nem húzni, és ezek a nagyszerű előadók megteremtették ennek valóságon túli illuzióját. Megrendítő volt a magyar zene egyik hősének – illetve akként kéne rá tekinteni – haláláról történt megrendítő ceremónia. A végén hangzott fel Dvorak ötöse. Amikor utoljára voltam abban a végzetes évben Kocsis Zoltánnál meglepett, hogy az asztala teli van Dvorák partiturával. Kérdeztem is, hogy miért is? Ő azt mondta, hogy, ha jobban ismerném, akkor nem csodálkoznék, mert ez az egyik legcsodálatosabb zene. Majd minden zenéjében rögeszmésen tér vissza nála a halál kérdése. És ahogyan játszotta Kokas Katalin frenetikus lendületű, átszellemültségű irányításával a vonósötöst rendre ez az érzés idéződött fel bennem. Folytonos belső küzdelmünk a kérdések kérdéseivel. Hol kimondva, hogy bujtatottan, hol kackiásan, hol elfogadva, hol küzdve vele, hol játékos formában. Zolika, mint szinte minden másban, ebben is igazad volt!

Július 22. (szombat)

Bartók-nap

 
Volt a magyar valóságnak egy azóta sem érthető, felfogható, tudható, magyarázható szelete, talán közel egy évszázada, amikor annyi szuperzseni gyűlt itt össze, mint talán összesen sem a világban. Tudós lángelmék mellet a művészek között is Babits, Kosztolányi, Karinthy, Móricz, Krúdy, Juhász, és még tucatnyi Égből idepottyant csodalány. Ami hasonlóan döbbenetes, hogy ezek a próféta lelkü géniuszok, akik mindenre rezdültek, az a tény, hogy milyen megalázó életet éltek felmenőik, és, hogy ők is milyen emberi módhoz méltatlan korban, világban éltek az elkerülte a figyelmüket. Mindössze két űrlény volt közöttük, aki mindent látott, tudott, máig is érvényesen írt meg. Az egyikük József Attila volt, a másikük pedig Bartók. Érdekes, hogy ez a két csodaember életük során összesen kétszer találkozott néhány másodpercnyire – miközben egymástól néhány méterre élték életük javarészét, Bartok a Főiskolán, József pedig a szomszédos Japán kávéházban, addig egy orvosi váróteremben futottak össze, és egyszer a költő egy tanulmányának kézíratás vitte ki Rákosszentmihályra… Az viszont aligha véletlen, hogy egyiküket egy induló vonat kerekei alá kergette a kétségbeesés, másikukat pedig a világ tulsó végéig üldözte a mind elviselhető rendszer. Persze attól, mert ezek a művek távol hazájától keletkeztek szinte egyébről sem szóltak, mint mindazokról a szörnyűségekről, mint ami következett itt, és következik mind a mai napig. Hangról hangra, szóról szóra, ritmusról ritmusra éljük mindazt, amit Bartók lángelméjével tudott, látott, megjövendölt, figyelmeztetett – sajnos mindhiába. Bizonyára nem véletlen, hogy a Fesztivál legfrenetikusabb sikerét ez a Bartók nap hozta. A közönség, amelyik eddig is az előadókkal egyenrangú hőse volt az elmúlt napoknak. Általában megszoktam, hogy ilyen Pazar fesztiválra vagy inkább zenét hallgatni jön össze a publikum, vagy inkább ünnepelni. Itt viszont egyszerre volt jelen a kettő, és ez a muzsikusoknak is folytonos inspirációt adott, lehetett érezni, hogy ezek az egyébként csodás zenészek milyen inspiratív módon, tudásuk, energiájuk maximumával, illetve azon felül játszanak, legyen a sztár szólista, vagy néhány hangot megszólaltató zenekari tag, netán kottalapozó. Ebből állt össze valami különleges, varázsos atmoszféra. A legfrenetikusabb hatást Bartók II. hegedűversenye tette. Bartók úgy is különleges művész, hogy nem elég jól, felkészülten, ihletetten játszani, hanem arra külön születni kell. Hiába perfekt hegedüs valaki, és neki „nem fekszik” az jól-rosszul elgyötrődik vele, aki viszont valami speciális érzékkel rendelkezik, az a legnyaktörőbb részeket is perfektül megoldja. Kelemen Barna ezen kevesek közé tartozik. Sok évvel ezelőtt Kocsis Zoltán szinte ujjongva mesélt erről a hegedüs-srácról, aki úgy zongorázott Bartók műveket, hogy neki is tátva maradt a szája. Akik ismerték az ő vitriolos véleményeit, azok tudják, hogy nála mit jelentett egy ilyen elismerés. Nos, Kelemen azóta rengeteget érett, és nem is tudom, hogy jelenleg létezik-e még a világon valaki, aki hasonló hitelességgel tolmácsolná Bartók ezen villanását, amelyben ennyi érzelemmel, szentimentalizmussal, keserűséggel, fájdalommal, megrendültséggel, és kétségbe eséssel figyelmeztetné valóban imádott hazáját, hogy hova, és még azontúl is hova – mai napig hova – vezet az általa gyűlölt Horthy-rendszer? Kelemen ennek a gigászi panorámának minden árnyalatát húsbavágó őszinteséggel, és szépséggel tárta elénk, szinte versengve Menuhin klasszikus felvételével. Hasonló átható élmény jelentett Rysanov elemi erejű brácsajátéka, és világszínvonalú pécsi zenekar teljesítménye, ami messze túlszárnyalta a kiséret kategóriáján, a Divertimentó előadásuk hallatán kétségünk sem marad, hogy mű a legeslegnagyobbak közé tartozik. Bartók nem csak elindult, hanem meg is érkezett hazájába.