Schäffer Erzsébet írása 2020-ból

Kelemen-Kokas Fesztivál Akadémia 2020 augusztus

Öt este (tíz helyett)

 

„A bolondok létének végső igazolása talán az, hogy

vállalják a kockázatot ott is, ahová az angyalok csak

félve lépnek.”

 (Yehudi Menuhin: Az ember zenéje)

 

 

Zenéről kellene írnom. Zene keltette érzésekről.

De nem értek a zenéhez. Csak hallgatom. Olykor

felajzva, könnyekkel küszködve.

Máskor süketen. Mégis azt mondtam, jó. Írok

valamit, ha megsegít az Isten.

 

Tíz nap. Húsz koncert. Negyven óra zene.

Nekem csak öt nap. Mégis a teljesség.

 

Augusztus volt. Augusztus vége.

Egy szurdok alján kibukkanó forrás mellől, a csend

 végtelen birodalmából csábítottak el a városba. Nem

 szívesen jöttem. Ott kellett hagynom sok mindent. Ott

hagytam öt év némaságát, és a némaság nyomán

 a csend szakadatlan kiáltását. A Szerelmemet kiáltotta a csend, őt kereste, együtt szólongattuk ezernyolcszáznegyvennégy napon át.

– Hol vagy? Hol vagy Szőlősgazda?

És a forrás visszhangzik rá. 

– Hol vagy… vagy… vagy… vagy?

És meghallják a csend kiáltását az elhagyott szurdokban a pelék és a mókusok, az öreg ölyvpár a felhők fölött, a bozótban rejtőzködő őzek, a beomlott pincébe rejtett rókavárban az idei rókák.

– Hol vagy szőlősgazda… da…da…da…da?          

És elmúlik egy nap, el kettő, elmúlik egy év, aztán még egy és már az ezernyolcszáznegyvennegyedik nap is elmúlik és csak nem hal el a csend kiáltása. Ott kiált az örökké pityókás hordók mélyén, az istállólámpa burája alatt, a tőkék árnyékában, Tóbiás, a madárijesztő kalapján. Benne kiált a favágó tuskóban, a tűzhely kihűlt lapján, a bekészített venyige árva vesszői között.

– Hol vagy…? – kiáltják mindenek.

Innen jöttem el. De akkor már a csend hallgatott.

Mert egy nap a szurdok fölött magasra szárnyalt az ének, búcsúzott a furulyaszó, és a hegytetőn a kis sír mellett szaxofon jajongott és egy szomorú bohóc emlékét idézte elcsukló, hangtöredékekre szabdalt mosollyal. S amikor a menet már lefelé ereszkedett a szőlőtőkék között, a megindult könnyek felszáradtak, a poharakba régi bor csorgott és érezték mindenek, hogy áldás, áldás borul a kis völgyre. Mert nincs vége. Nincs vége az életnek.

Mintha kötéllel húznának, itt vagyok a városban.

 

Az utcákon a tetoválások alatt fénylik a lányok izzadt bőre, a mindenütt fellelhető, csörömpölő zaj úgy vág fejbe, mintha gumikalapáccsal a halántékomra vertek volna. Az Oktogonon a virágos előtt tócsában áll a víz, szélén szétázott csikkek hevernek. A könnyelmű nyár után újra feltűnnek a maszkok, eltűntetve a mosolyokat és a fájdalmas grimaszok ráncait – ne nézz rám, úgysem látsz.

 

Átvágok a téren, a teraszok tömve, az asztalok

mindegyike mellett ülnek. Egy dúskeblű lány tátott

szájába szélesen hahotázva kandírozott cseresznyét

lógat a férfi, játszik vele, adja, nem adja. Másik

kezével nevetve markolássza a lány rövid combjait.

Ahogy elmegyek mellettük, mint ostor, végigvág

rajtam az irigység. Nem a cseresznye, nem a férfi tömpe

ujjai.

 

Ketten vannak…

 

Mint egy gyerek ámulva megyek föl a lépcsőn. Mindig, ha itt járok. Soha nem fogok betelni a Zeneakadémiával. Súgva mutatja a helyem a jegyszedő lány: a karzat közepe. Az egész sorban egyedül ülök. A többiek is távol egymástól. Lent most jön be a színpadra a két hegedűművész, a férfi és a párja. Sosem fogom megszokni Barnabást ezzel a szakállal. De talán nem is kell, mert amennyire kész a játékra, meglepetésre, vagány rögtönzésre, hipp-hopp, eltűntetheti. Katit úgy várom, mint valami gyönyörű ünnepet. Nézem, ahogy légies finomsággal hajt fejet, mindig van valami kihívó, egyben visszahúzódni kész báj a mozdulataiban.

Leclair D-dúr szonátáját játsszák.

Tavasszal a veleméri templomban vették fel ezt a művet – mese volt, mondta Kati – bélhúros hegedűn játszottunk – azt akartam, hogy azok napok sokáig tartsanak.

Hallgatom őket és nem tudok elvonatkoztatni attól, amit megsúgtak… A titoktól, ami ott ragyog a zenéjük mélyén, még igézőbb lesz a világ tőle, amit a muzsikával nekünk odaadnak. Vagy csak én fantáziálok? Az előttem ülő nő elmélázva fonja a haját, aztán oldalt fordul, könnyek csorognak az arcán. Árad a zene. A karzat takarásában – olyan kicsi, nem látszik ki mögüle – egy pici lány lassú, meg-megszakított mozdulatokkal valami sajátos, a maga fejében született koreográfiával táncol a zene ütemére, olyan kecsesen, nem tudom levenni a szemem róla. És nekem most már együtt marad Leclair zenéje ezzel a finoman hajladozó tüneménnyel. Csak így teljes. Keresem őket a szünetben, de a rózsaszín tüllben röpdöső kis táncost fiatal kísérőjével együtt elnyelte a föld.

 

Az esték során aztán már leginkább pillanatokra, apró összenézésekre emlékszem, a játék hevében arcba hulló hajra, a zene fékevesztett áradására. Követhetetlen bennem a vágy, hogy értsem, csak a szívdobogás erősödik. Keresem magam mellett a kezet, hogy megfoghassam, a forró arcomhoz simíthassam, mint régen, amikor úgy lógtunk be egy-egy este valami nagy koncertre. Üres mellettem a szék.

 

Mendelssohn D-dúr zongorás szextettje. A lapozó kislány sokszor elkésik, de Fülei Balázst a zongoránál mintha egyáltalán nem zavarná, lapoz helyette. És a döbbenet bennem: igaz, hogy csak tizenöt éves a zseniális kölyök-Mendelssohn, amikor ezt a gyönyörű kamaradarabot komponálja? S miért olyan öröm látnom, amikor Banda Ádám és Szűcs Máté egy-egy szóló után összemosolyognak? Visz, sodor a muzsika, nem ereszt.

 

A koncertek után varázsos hazautak. Szorosan a villamos ablakához állok. Most nem akarok arcokat látni. Jó kinézni a sötétbe. Otthon előveszem Menuhin könyvét. Talán hogy a mondatai tovább zengessék bennem az éjszakába vivő hosszúra nyúlt estét. A könyvben ceruzával ott vannak valaki finom jelölései.

„A zene hidat ver a szellem és az érzékek világa között,

bűntelen extázist vált ki, dogma nélküli hitet hordoz,

hódolatteljes szerelmet, magáról az emberről szól, aki

otthon érzi magát a végtelenben.”

 

 

Az a, mondjuk szabálytalan este, Baráti Kristóffal kezdődött. Ravelt játszott megejtő kedvességgel és tűzzel, ami a sajátja. Amiben ott a kópé, aki mindig készül valamire, de tudod, hogy sosem fogod elcsípni. Nem is akarod. Csak élvezed, ahogyan játszik. Nagyon szerethető volt az ismeretlen-ismerős Baráti Kristóf.

 

Volt aznap egy játékos betét. A tapsoló Clapping Music. Joó Szabolcs és Kelemen Barnabás csak a tenyerüket használták és egyet sem ütöttek mellé.

 

Mozart szonátájában finoman játszott egymás kezére Érdi Tamás és Kokas Katalin.

 

Végül Perényi Miklós csellójátéka Schumann zongoratriójában Kelemen Barnabással és Gulyás Mártával – hiába voltam már eltelve hangokkal és érzelmekkel – elvittek messze, túl az érzékelés határán, nem tudtam megállni, hogy ne mozduljak a zene ütemére. Egy töredék percre oldalt figyeltem, a másik oldalon, a sor szélén mutatós fiatal nő ült, hatalmas táskájában kotorászott. Aztán a szandálját igazgatta, majd valamit kérdezett a partnerétől. A férfi jóval idősebb volt nála, teljesen lekötötte a zene élvezete, a szájára tette az ujját. A nő unottan legyezte magát a műsorfüzettel. Már a taps alatt felállt, hogy menne. Másnap a férfi egyedül érkezett. 

 

 

Egyetlen estén kétszer szólalt meg a Kelemen fesztiválkvartett. Az ő műsorok zárt egy-egy zenei blokkot. Puskázok a műsorfüzetből: először Schumann a-moll vonónégyesét játszották.

Két összetartozó emberpár a pódiumon, Barnabás és Kati, és felfedezettjeik: Maja Bogdanovic csellós és Daniel Rowland hegedűs. A lány szerb, a fiú holland. Maja heteken belül várja első közös gyermeküket.

A színpadon most megjelenik a két fiatal hölgy. Maja hosszú könnyű tűzpiros ruhában, Kati földig érő, árnyalattal vörösebb selyemben. Elragadóak. A két férfi is elegáns, de érdekes, csak a lányokra emlékszem. Briliáns összjátékukkal Schumann vonósnégyese messzire röpített. Ő, aki Mozartot szerette, Beethovent viszont istenítette, a kamarazenélés egyik mestere lehet. De ezt csak gondolom, nem értek hozzá. Az előadó négyes, a kvartett ebben a felállásban a szívemhez nőtt, alig vártam következő jelenésüket, Beethoven c-dúr vonósnégyesével, aminek a próbáján pár nappal előtte szerencsém volt ott lenni.

 

 

A teremben meleg van, a térre néző ablakok a kinti zaj miatt zárva. Testszag, izgalomszag meg valami alig észlelhető finom feszültséggel teli ismerkedésszag veszi körül a társaságot. Kati mezítláb, a szeme csillog, Barnabás nyugodt, Danielben fanatikus erőket érzek, Maja csellója oldalt, maga elnyújtott lábbal, terpeszben, két kezét szép nagy hasán nyugtatja. Fáradtak. Néhány angol szó, mosoly, értik egymást, kezdik újra. Valaki résnyire nyitja az ajtót, besurran. És most már ketten nézzük a csodát, a döbbenetes játékot, az összenézéseiket, a kitörő vulkánt ebben a fülledt büdös teremben, ahol már csak szépség és derű, lendület és győzelem van jelen, finom játék, ami hirtelen egekig csapó indulat lesz… előtörnek a könnyeim, olyan szépek, olyan igazak, olyan reményt adók ott az izzadt pólókban, a csatakos ingben, térdig húzott szoknyában, szívük alatt a várakozó, világra kívánkozó gyermekkel… Mert ez után a próba után mondja el Kati, hogy újra egy kis élet fogant meg testében-lelkében, psszt…még tíz hetes… Barnabás megfogja a kezét, azt hittem valami vallomás következik.

 – Kati, neked most jót tenne egy forró húsleves – mondja, és már rendeli. A játékos biztonság és a rendíthetetlen nyugalom maga. Az a magabiztos, olykor kelletlen, zseniálisan tehetséges kölyök, akit a házukban valaha játszani hallottam, aki elmesélte, hogy találkozott egy lánnyal, akivel fél nap után már a leendő gyerekeik nevéről egyezkedtek… itt ül velem szemben. Csak nézem őket a vendéglő félhomályos teraszán. Világjáró művészek. Tervekkel teli muzsikusok. Nagy gyerekek. Hanna, Gáspár, Olga szülei. És megint várakoznak Valakire… Szerettem volna megölelni őket ott a húsleves és a mentatea fölött.

 

 

És jött Beethoven C-dúr vonósnégyese immár élesben. Maja tűzpirosban, Kati most földet söprő feketében, finom kis hasa fölött csillogó strassz öv. És megint az a döbbenetes erős közös játék, az összenézéseik, Daniel haja a szemébe hullik, nem lát ki alóla, úgy képzelem, szakadnak a húrok és felszakad az érzelmek árja. Nem a téren megyek át, hanem a kis utcán ki a körútra. Átmosott lélekkel…

 

Hasonló hatással volt rám Brahms G-dúr vonósszextettje. Talán mert elmondták a zene hátterét. Talán mert egy újabb, „várandós” pár állt a pódiumon. A Kelemen-Kokas Katalin duóhoz csatlakozott a mindig mosolygó, mindenórás kishúg, Kokas Dóra, csellója fölött hatalmas vidám pocakjával és párja, az orosz virtuóz hegedűs, Maxim Rysanov. Két nagy név társult még. A szelídségében erős Szűcs Máté brácsájával, és az öntörvényű, zseniális, páratlan rögtönzésekre mindig kész Fenyő László csellista.

Akik ismerik a zenetörténetet, tudják, hogy az 1865-ös termékeny évében Brahms tíznél több derűs vonósnégyest komponált. A G-dúrt Clara Schumann iránt érzett szerelme ihlette, de a nyitótételben már ott remeg egy újabb vágy az Agathe von Siebold iránti szerelem. Valami belső sűrűséget érezni, s olyan együtt zenélést, hogy az embert elfogja a vágy, köztük lenni. De hát köztük vagyok a tízedik sorban is, oly intenzív, lázasan átfűtött a játékuk, látom, ahogy gyöngyözik Fenyő homloka, ingén átüt az izzadság. A tételszünetben rámosolyog Kokas Dórára, s ez a férfimosoly, ami talán kettejüknek szól, annak a kis ismeretlennek is Dóra szíve alatt – drága erőt, hitet, kedvet ad a hallgatóságnak is, nem csupán kettejüknek. És mindjárt hangokká lesz, gyönyörűséggé, fölfelé fohászkodó szerelmes imává a hat muzsikus játéka. Mekkora kincs, ahogy ez a más-más hat ember így eggyé kovácsolódik. Ha mindenki muzsikálna, nem lenne mássá, jobbá ez a szegény, abszurdba hajló, megvert és megáldott, maszkok fedezékébe kényszerített emberiség…?

 

 

Még sok este volt, de egyről még mesélek.

Nekem is mesélték, hogy Kelemen Barnabás huszonöt évvel ezelőtt Rados Ferenc tanár úr tanítványa volt. Radosról azt tartják, hogy a magyar zenei világban kétféle muzsikus van. Az egyik, aki játszott Radosnak, a másik, aki nem. Barnabásnak nagy álma volt, hogy egyszer együtt játsszanak. Most jött el az ideje. Egy gyönyörű Mozart és egy átfűtött Schumann szonáta után az est végén Beethoven 1812-ben komponált G-dúr hegedű-zongora szonátáját játszották.

Az élő legenda Rados Ferenc az idén nyolcvanhét éves. Nem ezt látod. Egy mélyen figyelő, óvatos – lassan lépked föl a három lépcsőfokon – fegyelmezett, kemény – nem fogadja el a segítségül nyújtott kezet – férfit látsz, akinek nem tudni, honnan veszem, ott van a szája sarkában egy kis cinizmus, egy el nem sütött bonmot. S akit szeretnék udvarolni látni, de sosem fogok.

Két virtuóz a színen. Két férfi. Az egyik, a tanár, aki évekig nem volt hajlandó fellépni, csak tanított a maga szarkasztikus módján, jellegzetes képi nyelvén, ami többet mond minden utasításnál: „A rövid staccato – rossz staccato, annak elvágták élete fonalát.” „A rubato olyan, mint a víz: hol gyorsabb, hol lassabb, de nem áll meg”.

A tanár úr öltönyben, a megszokottban, amiben jól érzi magát, vastag talpú, bejáratott cipőben, melyben biztonságos a járás. Amikor bejön, a zongorához sétál, nem törődve semmivel, leül. A fiatal – hirtelen arra gondolok – egy reformkori nemest vagy egy indiai urat látok –, hosszított, menteszabású, nyomott mintás kabátban, finom vonalú, lábhoz simuló könnyű cipőben. Nézem a jegyzeteimet. „Rados cipői: papamm-papamm. Kelemen Barnabás kecsegeorrú hajlékony cipőjében játék közben magasra nyúlik, már szinte lábujjhegyen áll, aztán ruganyosan vissza, s újra”. A közönség mintha nem venne levegőt, egy pisszenés sem hallatszik. Ez a két ember úgy feledkezik bele a zenébe, mintha ott se lennénk. Micsoda este volt! Mintha ittunk volna egy pohár bort is. A Music Centertől a Nagycsarnok mellett megyek a villamoshoz. Át a Ferenc József hídon. A budai felső rakparton gyalog. Nagyokat lélegzem. Mi a zene? Honnan lesz?  Hogyan születik? A Lánchíd alatt a kis alagút összefirkálva. A héven megszédülök, valaki a karom alá nyúl, jöjjön, segítek.

 

 

Otthon Hamvast olvasok. Keresek valamit. Nem találom. Mást találok.  

„ Az emberiség megtett útját csak jelképesen lehet ábrázolni. Jelképesen – zeneileg. A zene az a titok, amelynek segítségével megértem, hogyan tudok azonos témák mellett mégis mindig mást és mást hallani.”

 

 „Az egész roppant szimfóniának tulajdonképpen egyetlen fõ témája van. A téma végtelenül egyszerû. Az egész ennyi: embernek lenni.”

„Az emberi szív saját képétõl megtermékenyítve már megszámlálhatatlan évezredek óta teherben van és várandós: önmagával. Önmagát akarja megszülni irtózatos idõk óta, megmérhetetlen kínnal és megrendítõ állhatatossággal. Ez az egyetlen fontos abban, ami eddig történt; ez az egyetlen érdekes abban, ami történni fog; ez az, amire a másik emberben kíváncsi vagyok; ez az egyetlen vonzó könyvben, képben, szoborban, muzsikában. Ez az, amit hallani akarok, ez és semmi más.”

 

Ez volt az utolsó estém. Csordultig teltem. Visszamentem a szurdokok közé zárt völgybe. A forráshoz. Vittem magamban, őrzöm magamban, amit adtatok.