Interjú Kokas Katalinnal

a Petőfi rádió Kultúrfitnesz műsorában Szani Rolanddal

Szani Roland: Uraim, kicsit utazunk, és kicsit komoly zenei vagy klasszikus zenei koncertekkel fűszerezzük meg ezt az utazást, mert hogy már itt ül velem szemben a stúdióban a tavaly alapított Winterfest, Fesztivál Akadémia Budapest-Winterfest egyik alapító főszervezője, Kokas Katalin, Hegedű és Brácsa művész. Köszöntelek, de jó, hogy jöttél, Heló! 

Kokas Katalin: Ez így is van, jól mondtad, és köszönöm szépen azt, hogy itt lehetek, meg ezt a beharangozót. Valóban második alkalommal rendezzük meg a Winterfestet, ebben az egészen csodálatos közegben, ami a Lillafüredi Palotaszálló – ilyen mesebeli, békebeli hangulat, ugye az ember úgy szívesen visszarepül legalább egy száz évet.

 

SZR: Hogy kerültetek egyébként kapcsolatban lillafüredi Palotaszállóval? Én magam alapvetően debreceni vagyok, tehát hogy közelebb vagyok hozzá, mint te, mert hogy te azért…

 

KK: Én pécsi vagyok egyébként.

 

SZR: Az kicsit messzebb van a Bükktől.

 

 

KK: Igen. A Fesztivál Akadémia viszont tíz éves, és itt lesz a válasz a kérdésedre. Tehát most idén léptünk a tizedik évadba, és próbáljuk egy kicsit úgy teljességében összefoglalni a dolgunkat a klasszikus zene területén, és annak az egyik alapja az oktatás, az oktatásnak pedig az alap oktatási rendszere, tehát a zeneiskolák. És a mi pályánk, azt nem biztos, hogy sok hallgató tudja, igazából 5-6 éves korban kezdődik. Tehát olyankor már látszik a gyerekeken – ez kb. olyan, mint az élsport – látszik, hogy ki az, aki színpadra termett, ki az, akit bevonz ez a zenei világ, és ezeket a gyerekeket elképesztően fontos az első pillanattól fogva inspirálni, és valahogy a kezüket fogni. Na, de nem lehetünk ilyen nagyképűek, hogy úgy gondoljuk, hogy át tudjuk venni a helyi tanárnak, meg ugyebár a gyerek családjának a szerepét. Tehát nekünk muszáj a fészerben segíteni.

És innen most kanyarodok vissza a kérdésedhez. Tehát mi az elmúlt két év folyamán a Fesztivál Akadémia Budapesttel 240 mesterkurzust tartottunk. Ezt be kell szorozni héttel kb., mert ez az, amennyit egy mesterkurzus folyamán hét gyereket tanítunk, és szemtől szembe fél-fél órás órákat kapnak. És eljutottunk így Miskolcra, és eljutottunk így erre a környékre is. Ilyenkor próbálunk nem csak egy helyen tanítani, hanem úgy körbeutazni azokat a zeneiskolákat, és akkor az egyik szállásunk Lillafüred volt, mert akkor kértük, hogy hát ezt muszáj megnézünk, ahol a “Meseautó” játszódott annak idején, ami így egy etalonfilm, és akkor így körbenéztünk. – Mindig ez van velünk. Tehát állandóan ebbe a hibába esünk, hogy ahova belépünk, rögtön felmérjük, hogy hol lehet a színpad. Tehát mi így gondolkodunk, nem tudunk máshogy belépni egy térbe, mint hogy csettintgetünk, hogy milyen az akusztika, és nézzük, hogy hol ül a közönség. És ez a szálloda, ez valami csoda, nincsen hivatalos koncertterme, de az a hangulat, az a varázs – és ilyenkor azt lehet elkezdeni, hogy ez egy irodalom és klasszikus zene, és egy kis cigányzenével fűszerezve az Ifj. Sárközy Lajos és Zenekara jön játszani vacsorák közben is, meg nem csak akkor. Szóval, hogy megpróbáljuk megidézni azt, amikor még úgy érezzük, hogy még úgy ez virágzott.

 

SZR: Beléptetek a Palotaszállóba. Csak, hogy elképzeljem ezt a bizonyos képet, és akkor a Barnabás, tudniillik a kedves férjed egyből oda szólt neked, hogy Kati, szerinted akkor itt jól mutatna egy ilyen színpad, és akkor itt tudnánk játszani? Ugyanez lenne Schönbrunnban, hogyha ott járkálgatnátok?

 

KK: Annyira jók a kérdéseid, mert ez nagyjából majdhogy nem így történt, csak annyit hozzátennék, hogy mi 28 éve vagyunk együtt, és 28 év után már nem kell mindent kimondani. Egyszerűen csak így ránézünk egymásra, és tudjuk, hogy akkor ez a következő helyszín. Tehát ez szavak nélkül működik sokszor. Sokszor azok beszédesebbek, mint sok-sok kimondott szó. És azonnal kerestük a hotelnek a főnökét, főnökasszonyát.

 

SZR: Vannak egyébként ilyen évek óta dédelgetett – hogyha már ezt a sztorit említetted – ilyen évek óta dédelgetett álmok, hogy beléptetek valahová, és egymásra néztetek, és láttátok, hogy itt nagyon jól lenne egy koncert, de még nem sikerült összehozni?

 

KK: Hát igazából folyamatosan az évek óta dédelgetett álmokat éljük most, ebben a jelen helyzetben. Ezek egyébként nem könnyű álmok. Tehát, hogy a mai világban a show műsor, az egy kicsit könnyebben…Könnyebben eladható, fogalmazzunk így…Szóval minden egy kicsit a gyors, a könnyű, a könnyen emészthető irányba megy. Ugye tényleg mostanában így beszélgetünk erről sokat, hogy mennyit sulykoljuk a gyerekeket az iskolában azokkal a nehéz irodalmi művekkel, ugye. Ekközben pedig folyamatosan az folyik a csapból, hogy viszont menj és hallgassd a könnyűt. A színházak játszanak könnyűt. Legyen gyors és könnyed jegybevétel stb.

Na most, amit mi csinálunk, az nem show műsor, hanem az, az a kis szelence, amire még így próbálunk vigyázni a múltunkból, ami mondjuk adott esetben egy Schönberg kvartett, vagy egy Bartók kvartett. Ezeket nem könnyen emészthetünk meg, tehát nagyon nehéz a mai felgyorsult világban a gyerkőcök figyelmét erre felhívni, vagy fenntartani. Ahhoz, hogy az ember ebbe bele tudjon szeretni, kell, hogy teljen tőle az idő, és bölcsebbé váljon, és érdekelje az, hogy akkor egyébként mi történt a múltban, – és azokat az értékeket, hogy tudjuk átörökíteni. Én azt gondolnám, hogy a gyerekek a legfogékonyabbak, és ugye ő még nem tudja azt, hogy most Bartók kvartettet fog hallgatni, vagy adott esetben, most mondjuk Vivaldi négy évszakot, mert a címéből ő neki még nem jön le az, hogy most féljen tőle vagy, vagy merjen jegyet venni – nem is vesz jegyet.

De amennyiben mondjuk egy óvodába elmegyünk, és erre van, tényleg több példát tudnék felhozni, erre nem biztos egyik hosszú beszélgetés, de ha mi elmegyünk, és óvodába játszunk Bartók vonósnégyest, és olyat, amitől mondjuk a magyar közönség per pillanat nagy részben fél, mert természetesen nem mindenki… Van, akinek szenvedélye az, hogy Bartók kvartettet hallgasson, de az óvodás gyerekek, azok befogadják, és azonnal és érzik, magukénak érzik, táncolnak rá, feldobja őket. Elképesztően jó zenék ezek. A gyerekek, mint a szivacsok, és befogadják a legjobbat, amennyiben legjobb előadásként hallják. Tehát nagyon nagy a szerepe annak, hogy a gyerekekhez, lehetőleg a legkorábban a legmagasabb szintű előadások juthassanak el. És igazából a Fesztivál Akadémiával ez a mi küldetésünk, hogy igenis el kell, hogy jusson, és nem csak a zenész gyerekekhez, hanem nem zenész gyerekekhez is.

 

SZR: Beszélünk majd a legújabb kezdeményezésetekről is, mert hogy biztos, ami biztos, hogyha már van téli, meg van nyári, akkor legyen egy tavasz is, de az majd egy következő topik lesz. Viszont az imént említetted, hát adáson kívül a zene alatt, hogy nektek a karácsony kicsit máshogy telt, mert hogy el kellett utaznotok. A Kelemen Kokas Házas pár külföldön töltötte a karácsonyt, mert fellépés volt.

 

KK: A karácsony után pontosabban közvetlenül kellett játszanunk. Egyébként nemes egyszerűséggel, azzal, hogy pénzt kell keresnünk, tehát hogy ez most ennyire egyszerű, mert egyébként eszünkben nem jutna el menni ilyenkor zenélni. Tehát mi zenélünk; mi karácsony napján, tehát december 24-én is játszottunk, családi koncertet adtunk a Veleméri Templomban, amit nem fogunk fel koncertnek, mert mi most már oda tartozunk ahhoz a közösséghez, és nekünk nagyon jó érzés, hogy ez a közösség befogad minket, jöttmenteket. Itt sok hozzánk hasonló ember van, akik próbálják keresni ebbe a nagyon távoli vidéki életbe azt a nyugalmat, meg azt az időt, amit a pörgésben az ember elveszít. Szeretnénk megállítani az időt. Tehát ez nem számít koncertnek, de az, hogy fel kell ülni a repülőre, el kell menni Hollandiába, és bár egy nagyon jó fesztivál, nagyon jó művek, de játszanunk kell, az tényleg azért, mert két nagy gyerekünknek az ösztöndíjára gyűjtünk, és az elég kemény.

 

SZR: Mert hogy ők külföldön tanulnak egyébként, igaz?

 

KK: Így van, így van.

 

SZR: Egyikőjük Glasgow-ban, a másik pedig Londonban, vagy hol?

 

KK: Elképesztően jól informált vagy, csak úgy csodállak. 21 éves a nagylányunk, Hanna, aki a Glasgow-i Egyetemen második évfolyamos dráma tagozatos hallgató. És Gáspár, aki most már 16 éves, ő pedig a Menuhin School-ba jár, ezt úgy kell elképzelni, mint egy ilyen roxforti intézetet, tehát ez egy ilyen bentlakásos, ilyen csudabogaraknak, akik gyakorlatilag minden pillanatukban tanulnak mindent, ami zenével kapcsolatos, nagyon nagyszerű hely, csak hát nagyon borsos.

 

SZR: Azon gondolkodom közben, hogy amióta én ismerlek téged, illetve benneteket, Barnabást és téged, meg amióta ti elkezdtétek ezt az egészet, azóta számtalan helyen megfordultatok a világban. Lényegében az életetek abból áll, hogy akkor vagy Magyarországon vagy határon túl, vagy valahol a világban koncerttermekben vagytok, vagy erre fel kell készülni. Bírjátok ezt? Nem sok ez?

 

KK: Kicsit néha.

 

SZR: Nem gondoljátok néha azt, hogy akkor kicsit meg kéne állni, és le kéne ülni egy, nem tudom, két napra csupán?

 

KK:Az az érdekes, hogy minden, ami a színpad, és a színpad körüli dolgok, és kihegyezetten a felkészülés, a műhelymunka, az minket nagyon-nagyon felemel, és ennek élünk igazából. Azt hiszem, hogy mi valamiért azért születtünk, hogy így tudjuk kifejezni magunkat, és ez akkor, amikor legfáradtabb az ember, akkor is feltöltődés, mert azt csináljuk, amit szenvedélyesen szeretünk csinálni, és igazából akkor rosszabb, amikor nem adjuk meg azt az időt a felkészülésre, amikor nem adunk annyi próbát, mert úgy alakul az élet, azért nehezebb, de akkor sem azért, mert általában… – tehát még nem csináltunk olyat, hogy a koncert az ne menjen le rendben, de mindig lehet tíz centivel jobb.

 

SZR: Ha a felkészülésről beszélünk, akkor az mit jelent a felkészülés olyan esetben, amikor olyan darabot vesztek elő, amit már korábban játszottatok, akkor csak egyszer át kell játszani, és aztán tehetitek is fel a színpadra?

 

KK: Ha ezt csináljuk – igen, így is lehet, de akkor az mindig egy visszafejlődés. És ugye nem azért élünk, hogy visszafejlődjünk, hanem azért, hogy mindig jobb legyen az ember. Igen, tehát az az érdekes, hogy nincs kétszer ugyanaz a gondolat Hogyha elolvasol egy verset, biztos vagyok benne, hogy nem tudod kétszer ugyanúgy nézni, vagy látni. Minden egyes ilyen remekmű – ami így át kell, hogy folyjon rajtunk, – azt ugye nekünk előtte meg kell magunkban dolgozni, át kell, hogy a lelkünket is mossa. Ehhez idő kell, és változik, tehát minden mű folyamatosan változik. Ha nem adjuk meg a teret meg a lehetőséget erre, akkor van a visszaépülés. Nagyon sok művész esik áldozatául lennek. Ez egy nagyon veszélyes dolog, mert a hangokat el tudjuk játszani, de a lényeg akkor már nincs ott. De a kérdésedre igazából a válasz, hogy nem, nem ezek a megterhelő dolgok, és még csak nem is az, hogy négy gyermeket terelgetünk. A nevelés szót szándékosan nem mondom, mert igazából a kettő nagy, az már ugye kirepült, és ettől függetlenül folyamatosan kapcsolódás van. Most, mielőtt ide beültem a stúdióba, a fiammal pont azelőtt tettem le a telefont, azután meg a férjemmel, tehát, hogy így állandó a kontaktus. De hogy például a fesztivál szervezése, a körülötte lévő adminisztrációs dolgok, a fesztiválnak a pénzszerzési procedúrája – ezzel ugye nem mondok semmi újat – mert bárki, aki tesz valamit, az ezeken keresztül megy. Na, az egy nagyon idegőrlő és nehéz folyamat, és az nagyon sok energiát kivesz. De mindenképpen kell, hogy csináljuk.

 

SZR: Egy kérdésem van az iménti eszmefuttatásodhoz, amikor azt mondtad, hogy nem elég egyszer átjátszani, hanem hogy folyamatosan gyakorolni kell, még azokat a műveket is, amelyeket már 10-15 éve, akárhány éve játszotok. És mondtad, hogy ha elolvasol egy verset, akkor minden egyes olvasás alkalmával más gondolatok jönnek ki, akárkinek az olvasónak a fejében. Hogyha átfordítom mindezt, akkor ez nyilván azt is jelenti, hogy ugyanazt a művet, amit nem tudom, 252 egyére játszottok el, nem tudjátok ugyanúgy eljátszani. Minden egyes alkalommal kicsit más gondolom.

 

KK: Ez így van, tehát van egy ilyen mérce, és még sosem volt talán olyan előadás az életemben, amire azt mondtam volna, hogy maximális volt. Nem tudom, hogy az milyen, de hogy tényleg azért is, mert folyamatosan érünk, és más szemmel nézzük a világot.

Ezek csodálatos dolgok, és egy nagyon nagy adomány az, hogy mi milyen művekkel foglalkozhatunk, és hogy ezáltal szerintem máshogyan nézünk a világra is.

 

SZR: Amikor fönt vagy a színpadon és játszol, akkor már megvan egyébként, hogy mi és hol lesz hangsúlyos, és pontosan tudod, hogy begyakoroltátok, tegnap, tegnap előtt azon a próbán, vagy játék közben még azért gondolkozol azon, hogy esetleg nem tudom, a következő percben majd egy kicsit másképp fogom húzni a vonót, vagy ott már nem szabad?

 

KK: Különböző művészek vannak. Tehát vannak olyan művészek, akik belövik azt, hogy mi az, amit most ők szeretnének kifejezni, és hogy tényleg megvan az, hogy ez hogyan lesz. Biztos így is működhet. Mi egyikünk sem ilyen. Mi mind a ketten a gyakorlást, meg a műhelymunkát, meg a próbákat azt arra használjuk, hogy tereket nyissunk ki, ajtókat nyissunk ki, és hogy felmérjük a lehetőségeket és állandóan reagálunk egymásra, új és új labdákat dobunk fel. Szeretünk meglepetéseket okozni. Ez így nagyon izgalmassá teszi az előadást, és hát reagálunk a közönségre. Minden közönség más, minden közönség aktív. Ahogy ott ül, és ahogy hallgat, az a hallgatás az elképesztően aktív, és az a kisugárzás, az hatással van ránk. Tényleg, ez egy oda-vissza cikázó energia. Meg természetesen a helyszín. Minden helyszín más, teljesen máshogy játszik az ember. Nem csak az akusztika, hanem a helyszínek a kisugárzása, a múltja, a tradíciójai, mást hoz ki belőlünk.

 

SZR: Számtalan dologról beszélgettünk az elmúlt szűk félórában, művészetről, felkészülésről, sok-sok utazásról. Kevesebbet beszéltünk még, ennek a bizonyos második idén, második alkalommal megrendezendő Winterfest-nek a programjáról. Egy háromnapos – kettő- és félnapos rendezvénysorozatról van szó, 24-én kezdődik, 26-áig tart, és hát várjátok a „nagyérdeműt”, nem csak ti, hanem a számtalan sztár vendégetek.

 

KK: Én annyira szeretem ezt a szót. Nagyon sok emberre, meg nagyon sok féle módon már ráhúzzák, tehát ez a sztárság, ez – én művészeket hívok.

 

SZR: Vendégművészek, akkor mondjuk ezt.

 

KK: Igen, tehát a művészek minden szempontból nagy művészek és emberek, és ez nekem fontosabb, mint az, hogy sztárok – vagy nem sztárok, nem tudom. Tehát a Lillafüredi Palotaszállónak egy kicsit próbálunk alkalmazkodni annak a hangulatához, hogy ide az emberek pihenni és feltöltődni jönnek. Úgy jönnek a hotel lakók is, hogy tudják azt, hogy itt most már egy ilyen irodalmi, klasszikus zenei, cigányzenei, világot – abba kóstolnak bele. De ez is egy kicsit úgy szabadon, ha van kedve, meghallgatja, ha van kedve, akkor inkább gondolom lemegy a szpába vagy sétál egyet. Kicsit félünk is attól, hogy túl sokan leszünk, mert ugye ez nem egy nagy koncertterem, hanem ez egy ilyen intim hangulatú szalon. Koncertek lesznek a bárban, koncertek lesznek a koncertteremnek berendezett, egyébként gyönyörűséges, és jó akusztikával rendelkező étteremben. Irodalommal kezdjük, a házigazda Mácsai János lesz, aki ugye zenetörténész, és egyébként zongora készítőmester. És nagyon-nagyon szeretem, ahogy vezeti ezeket az esteket. Ő fogja köszönteni a közönséget, és Bezerédi Zoltánnak egy egyórás irodalmi estjével kezdjük. Tehát ez lesz az első est.

Utána Schönberg “Verklärte Nacht”-ja lesz, ez a “Megdicsőült éj”, egy gyönyörűséges zene, amit Keller András hegedűművész vezet, a Concerto Budapest főzeneigazgatója. És tulajdonképpen ez egy elég súlyos indítás, ez egy péntek esti indítás, amit folytatunk egy péntek éjszakaival, csak hogy így kicsit lássuk azt, hogy milyen őrült ötleteink is lehetnek. Este fél tíz kor Bach számmisztikájának a rejtelmeibe avat be minket Mácsai János, úgyhogy bele-bele mutatunk különböző művekbe, tehát ebben zene is lesz, de leginkább beszélgetés.

 

SZR: Erre rákérdeztem volna a későbbiekben, hogyha említed, akkor na most kanyarodjunk rá erre a bizonyos témára, hogy akkor a kedves párod, tudniillik Barnabás felcsapott számmisztikusnak? Kicsit beleásta magát a számok világába? Mert ugye ez egy kerekasztal beszélgetés is lesz, és ő is fönt lesz a színpadon.

 

KK: Igen, nagyon-nagyon régóta próbáljuk tanulmányozni ezt az őrült zsenit, a legnagyobbak, legnagyobbikának, a Bachnak a gondolkodás módját. Ugyanis ha semmi nem lenne benne, ha semmi számmisztika nem lenne, csupán a művek lennének úgy, ahogy hatnak, az önmagában már a legnagyobbak közé emelte, de hogy közben minden egyes hangnak, – tehát ez teljesen elképzelhetetlen emberi elmének szerintem, egy normális emberi elmének, legalábbis én nekem például, – hogy minden egyes hangnak van egy hozzátartozó betű jelentése, és el lehet képzelni azt, hogy mondjuk egy akkord, ugye ami egy hangnak felel meg, de annak mondjuk akár három vagy négy betű jelentése is lehet, és ezek kiírnak olyan szavakat, hogy bizonyos egyértelmű helyeken, mint például mondjuk az aranymetszésben mondjuk kiírja azt így ezekkel a hangokkal, hogy Anna Magdalena Bach például, vagy kiírja a saját nevét, vagy azt, hogy a “Dicsőség Istené”, vagy kifejezetten szöveges üzeneteket küld, és ezek bizony nem véletlenül, nem véletlen, hogy hol, és nem véletlenül milyen művel üzen nekünk, és hogy hogy, tehát ezekről lesz egy kicsit a beszélgetés.

 

SZR: Ez lesz tehát, ugye az esti, vagy az éjszakai, mint ahogy említetted, és akkor ezzel a pénteknek vége is, ha minden jól megy.

 

KK: Hát elég későn, igen, véget ér a péntek. Másnap délután elhangzik Mozart Kis éji zenéje vonósnégyessel, vagy elhangzik egy nagyon komoly Beethoven kvartett, amit egyébként Keller András vezette, de itt is jelzem azt, hogy ez most nem egy profi kvartett lesz, aki előadja, hanem visszatérünk abba az időbe, amikor is a kvartettek egyébként, ahogy íródtak, és a Beethoven korában, és ahogyan egy ilyen palotaszállóban való -, hogy négy muzsikus összeül, és örömzenél. Természetesen megelőzik komoly próbák. De lesz Kertész Imrének a “Kaddis a meg nem született gyermekért” című könyvének egy adaptációja. Egyébként Ugron Zsolna alakította úgy a szöveget, hogy ez egy 50 perces előadás legyen, ez a Kertész Intézetnek a felkéréséből készült, és mi tettük hozzá a zenét. Lukács Miklós cimbalmos, az Eredics testvérek a Söndörgőből, Eredics Dávid és Salamon, és igazából Barnabással mi ketten, vagyunk a zenészek, és Szabó Sebestyén László, és Kelemen Hanna pedig a színészek, akik pedig mondják a szöveget, és ez egy nagyon-nagyon mély és megrendítő előadás, mondom egy 50 percben, ez is például szombaton lesz.

 

SZR: Szóval Winterfest, nemsokára, egészen pontosan január 24-től 26-ig, immáron második alkalommal Lillafüreden, és nem csak kamarazenei vagy zenei koncertek lesznek, hanem ének is lesz, mégpedig a családotok egyik tagja jóvoltából.

 

KK: Ravel megírta a hegedű – zongora szonátáját, aminek a második tétele a Summertime-nak a dallamára, azt hiszem, hogy az volt a gyökere az egésznek, és egyáltalán ez egy jazzes szonáta, és akkor megkértem Hannát, aki gyönyörűen énekli a Summertime-ot, hogy azt akkor megtenné-e, hogy a közönségnek előadja. Nem biztos, hogy ennél sokkal többet fog énekelni, de hogyha kérik, akkor valószínűleg nem tud majd leállni, és akkor majd ez így elindul. Azért ott vannak alanyok, tehát az ijf. Sárközy Lajos, aki egy abszolút zseni, aki már 15 éve folyamatosan jár a mi fesztiváljainkra is. Egyébként volt szerencsém, amikor ő még kiskölyök volt a Zeneakadémián, én meg kezdőtanár, akkor Perényi Eszter mellett én is besegítettem az ő oktatásába, így egy kicsit, és ez egy nagyon nagy megtiszteltetés utólag, hogy én őt taníthattam, akkor is az volt, de hogy ő egy kiváló zenész is, és nem csak ő, hanem José Gallardo, argentin zongorista, aki meg rögtön mindenre vevő, tehát van, kivel kapcsolatba kerülnie.

 

SZR: Szóval kicsit énekelni fog majd a Hanna, és hogyha már említetted, a Sárközy művészurat akkor folytassuk vele. Nem csak szalonkoncertek lesznek, nem csak éjszakai koncertek lesznek, hanem hogy lesz olyan is, hogy akkor “Jó ebédhez szól a nóta”.

 

KK: Igen, az egyébként a vasárnapi történés, a “Jó ebédhez szól a nóta”, és egy kicsit módosítunk a dolgon, tehát hogy elhangoznak olyan alap klasszikus zenei tételek, aminek a gyökere a cigányzene, méghozzá a magyar cigányzene. Tudjuk azt, hogy Haydn is, Brahms is, Ravel is teljesen odáig volt ettől a csodálatos kultúrától, és ettől a csodálatos tradíciótól, és bele-bele írogatta a műveibe, ilyen például a Brahms G-moll Zongora négyesének utolsó tétele, a „Rondo alla zingarese”, és azt előadjuk, és akkor a Lali ehhez pedig csatlakozik, tehát hogy ezek ilyen felváltva dolgok, a közönségnek lesz ideje arra, hogy gyorsan oda menjen, magához vegye az első, második, vagy harmadik fogást a svédasztalnál és amikor leül és eszi – gondolom én – vagy fogyasztja, akkor Mácsai János kicsit mond egy pár szót, és mi meg muzsikálunk így közösen.

 

SZR: Immár a második alkalommal került tehát megrendezésre a Winterfest a Fesztivál Akadémia Budapest égisze alatt, 24-étől 26-áig, tehát Lillafüreden. Tavaly volt az első. Nyilván, hogyha második megrendezésre kerül, akkor sikeres volt az első, de amikor oda mentetek a Palotaszállónak az igazgatójához, hogy akkor szeretnénk egy ilyet, ezt gondolom, hogy hát egy ilyen másfél-két évvel ezelőtt volt, akkor egyből tárt karokkal fogadott benneteket, hogy akkor igen, nagyon szeretnénk?

 

KK: Igazából rögtön. Én szerintem a kisugárzásunk, meg az elragadtatásunk az ügy iránt, az nagyon erősen tud hatni. Vigyázni is kell vele, hogy ne adjuk teljesen önmagunkat, mert az nagyon ijesztő tud lenni. Hogy annyira odáig tudunk lenni egy ilyen ötlettől, és rögtön úgy érezzük, hogy már szinte meg is valósult, már csak egy pici lépés, hogy ez elriaszthatja azokat az embereket, akik egy kicsit normálisabb kerékvágásban vannak, de az igazgatónőt ez azonnal magával ragadta, és rögtön tárt karokkal várta.

 

SZR: Ez tehát most január végén, 24-től 26-ig lesz. Ugorjunk az időben előre felé pár hónapot. Nyáron lesz majd ugye a Fesztivál Akadémia Budapest. Idén tíz éves, úgyhogy majd beszélgetünk a későbbiekben. Hát szerintem valamikor május végén, de május végén pont nem beszélgettünk, mert nem lesztek itthon, hiszen utaztok, mert hogy Springfest lesz a Winterfest után.

 

KK: Hát, ha csak oda mennénk, de igen, akkor oda is megyünk. Május 30, 31 és június elseje, azért ezek a napok, mert ez egy péntek szombat vasárnap. És igazából én nagyon sok fesztivált rendeztem, ugye 15 év alatt, tulajdonképpen ugye minden nyáron, és évközben is, meg még a nemzetközi versenyek, meg a mesterkurzusok, meg a szalonkoncert, de legjobban talán ezt várom, ezt a Springfestet, mert úgy érzem, hogy így haza találtunk. Mi oda visszük a fesztivált, ahova mi az elmúlt 20 év során folyamatosan és minden tavasszal jártunk, ennek ugyanis van egy olyan előtörténete, hogy az őrségben mindig is volt a “Virágzás napjai fesztivál”, amit Sülyi Péter rendezett. Ő volt ezért hasonló módon szenvedélyes atyja, mint amilyenek szerintem mi vagyunk, a magunk területén, és Péter azt mondta, hogy most már elfáradt, most már ezt a “Virágzás napját” nem viszi tovább, és tényleg be is fejezte.

Tehát a 25. után ő letette a tollat ezzel kapcsolatban, és akkor mondtuk, hogy mi viszont miatta szerettünk bele az Őrségbe. Bármikor, amikor oda mentünk, akkor az utazás során így szívtuk, hogy jaj Istenem, milyen messze van, sosem érünk oda, mindig eltévedünk, ez egy olyan világ, mintha valahol másik bolygón lennénk. És ahogy beléptünk az Őrségnek, ebbe az elképesztő világba – más az atmoszféra, más minden más, más az idő, az idő máshogy halad ott. Mintha visszafele haladna, vagy nem tudom, lassabban azt mondják, hogy aki oda költözik, az visszafelé fiatalodik. El is hiszem, vagy más minden. És azt mondják, hogy ott a csöndnek létrát lehet támasztani. És tényleg ezt megéljük, és ezt neki köszönhetjük, és akkor azt gondoltuk, hogy mi tartozunk ennek a vidéknek azzal, hogy a tenyerünkben itt van ennyi művész, itt 50 magyar művészt folyamatosan tudunk foglalkoztatni, és kb. 300 külföldit – nem folyamatosan, hanem vissza-visszatérőként. És igazából az összes zeneiskola az országban, már szinte az összessel van már kapcsolatunk. Nem lehet nem visszaadni. És mi gyakorlatilag a Covid alatt találtunk ott egy helyet, apukámnak a tanácsára, hogy a művész az nem lehet tudni, hogy mikor kell a színpadon, ha éppen baj van, akkor lehet, hogy nincs színpad. És nekem akkor meg már három gyerekem volt a Barnabással, és nekem akkor is kell tudnom nekik enni adni, hogyha nincs színpad. Tehát kell keresnünk egy helyet, ahol krumplit lehet termeszteni, és ahol van víz a földben. És ennek a hatására indultunk el, meg sem álltunk Lendvajakabfáig, aminek a 13. századi neve Fényesfelde. Különleges fények vannak mindig ott, és ezért találó. És ez Magyarország hetedik legkisebb faluja, 24-en lakják, és ide visszük most így a 26-dik, virágzásnapja fesztivált, ami az első Springfest, így. És képzeld, hogy gyakorlatilag az egész az népi, tehát népzene lesz, különféle együttesek, a Szalonna is jön, de a Harangláb Együttes is jön, néptánc, természetesen azért lesz klasszikus zene, például a Prokofjevnek a Péter és a Farkas művét klasszikus zenészeken, és a Hanna fog mesélni. De lesz korongozás, kosárfonás, ősi kenyérkészítés technikái. Most tervezzük azt, hogy Rudolf Steiner-nek a látásmódját, akik tovább viszik, azok tartanak előadásokat. Úgy tűnik, hogy aki Barnabásnak a szívét műtötte, Pap Lajos mester, hogy ő is jön, és ő is beszélget a közönséggel. A Berecz András jön mesélni. Tehát őrületes emberek, és a Kassai Lajos íjász. Tehát minden, ami népi, vagy ami valahogy a gyökereink.

 

SZR: Azon gondolkodom, hogy ha csak, és nyilván sokkal, több 240 ember érkezik, akkor is megtízszereződik hirtelen a falunak a lakossága.

 

KK: Ez így van. De például a közeli szentgyörgyvölgyi templomba kezdjük egy Bartók vonósnégyessel, ahol viszont például 800-an elférnek. Hihetetlen. Tehát ott olyan vidék, olyan virágzó vidék volt, hogy ott 800 fős református templom, kék kazettás, csodálatosan szóló templom volt. Egyébként nem, ezren is elférnek, de 800-an látják ott a lenti területet, tehát ahol a színpad lesz. És rögtön mellette van még egy katolikus templom is, barokk. Hát ott mindenhol olyan közösségi terek vannak. Nagyon-nagyon várom.

 

SZR: Szóval, hogy május végén lesz tehát a Springfest.

 

KK: Igen. Szóval május utolsó hétvégéje.

 

SZR: És akkor utána pedig ráfordultok majd a nyárra. De hát addig nyilván millió egy dolgotok van. Gondolom, hogy azért a naptáratokban nem sok üres hely van.

 

KK: Nagyon problematikus is ez a helyzet, igen. Hogy nagyon kevés az üres hely. Az egy-egy napok, azokat keressük. Barnabás Grazban tanít és ahhoz neki oda kellene utazni. És néha nagyon nehéz megtalálni azt az egy napot, amikor oda el tud menni. De hát ez ugyanakkor csodálatos is. Mert azt tehetjük, amit szeretünk tenni.

 

SZR: Neked van még tanítás az életedben?

 

KK: Hát most, ugyebár arról beszéltem, hogy 240 mesterkurzust tartottunk az elmúlt két évben. Ezt nem mind én tanítottam természetesen. De nagyon sokban ott voltam. És én nekem, nagy szenvedélyem tanítani a zeneiskolásokat, a kisgyerekeket. Igazából én zeneakadémiai tanár vagyok. Gyakorlatilag rögtön, közvetlen azután, hogy lediplomáztam. Az az óriási megtiszteltetés ért, hogy a saját tanárnőm, Perényi Eszter, ő mondta és javasolta, hogy akkor jöjjek. És el is kezdtem, és nagyon jó osztályom volt. Aztán jöttek ezek a gyerekszülések, a harmadik, negyedik gyermek érkezésével Olga most, ugye 7 éves, Zsiga 3,5. Ővelük én kiléptem egy kicsit ebből, és most még egy év tanulmányi szabadságot kértem, mert úgy érzem, sokkal többet tudok hatni azáltal, hogy megyek így vidékre, és a gyerekekkel foglalkozom, és velük együtt, meg egy ilyen közös műhelymunka a tanárokkal, ami felemelő, mert tényleg úgy érzem, hogy szükség van arra, hogy legyen egy pulzáló köldökzsinór-hálózat.

 

SZR: január 24-től 26-ig Winterfest immáron második alkalommal Lillafüreden. Nagyon szépen köszönöm, hogy jöttél kellemes további szép estét!

 

KK: Köszönöm, hogy itt lehettem!