Szegő András 2020-as blogbejegyzései

Fellélegzés 1.

Fellélegzés 2.

Úgy képzeltem, miután engem ért ez a túlontúl megtisztelő kérés, hogy firkálgassak valamit erről a parádés eseményről, és volt képem dilettánsként vállalni ezt, hogy majd a koncertek benyomásait sebtiben rögzítem magamnak, és abból majd megpróbálok írásokat kerekíteni, legalább tip-top módon, kerek mondatokba öntve, megadva az esemény nagyságrendjének a tiszteletet, ám ez a suta elképzelés az első pillanatban halomra dőlt. Kiderült, hogy az itt tapasztalt spontán, belülről jövő lelkesedés, az élmény mivolta, lendülete elsöpör mindenféle glancos, kerek megfogalmazást, tisztes beszámolót, hiszen olyan erővel, spontaneitással, a zene ősi lényegét megragadva hatnak, hogy tisztességesebb, ha ezeket az alkalmi, azon melegében, hevenyészetten, de tiszta lelkesedésből született reflexióimat osztomm meg.

Fellélegzés 3.

Ha kinevezne az ENSZ teljhatalmú zeneügyi népbiztosnak – volna valakinek protekciója netán? –, akkor első intézkedéseim egyike lenne, hogy elrendelném: Mendelssohn műveinek javarészét csak és kizárólag fiatalok játszhatják. Régóta érzem kicsit avíttnak sok híres-neves előadó játékát, a tökéletességre törekvésüket, amelyek gyönyörű előadásokat eredményeznek, de megvan ennek az ára: elsikkad belőlük a lényeg. Hogy az mi, arról fogalmam sincs, csak érzem, amikor olyan csodálatos, szertelen, a spontán muzikalitás örömét még zsigereikben hordó muzsikusok adják elő, vakmerő, buja lendülettel, ahogy Fülei Balázsék játszották a tizenötéves Mendelssohn darabját. Ez a csupa lendületes ifjúból álló, egymást inspiráló hatosfogat azt adta, amit manapság egyre kevesebben: a zene játékosságát, és ősörömét..

Fellélegzés 4.

A koncertek kezdetén rendre rémülten nézek körül a Zeneakadémia Nagytermében. A nézőtéren szétszórtan, elvétve ülő szerencsés nézőket látok, akik a járványügyi korlátok miatt egyáltalán be tudtak jutni a Fesztiválra. Attól tartottam, hogy a ritka széksorok alaposan kedvét szegik a világ összes koncerttermében zsúfolt házhoz szokott előadóknak, és méltatlan lesz egy-egy mű végén az az innen-onnan jövő, összeverődött, udvarias taps, ami fogadja a produkciókat. Hát egy túrót! Mindazt, ami egy-egy mű után következik, éppen olyan élmény hallgatni, mint a művek előadásait. Szinte rock-koncerten, vagy győztes Fradi meccsen érzem magam. Taps, vastaps, lábdöngetés, sikítás, hurrázás, bravózás teremt minden koncert után kivétel nélkül olyan lelkesült hangulatot a maszkban, levegő után kapkodva, szétszórtan ülő közönségtől, hogy majd’ szétveti a termet, amitől vérbeli koncertté válnak a pompás zenei előadások egymásutánjai.

Fellélegzés 5.

Kolonits Klára, ha történetesen a telefonkönyvet vagy a Magyar Közlönyt énekelné el, az is kivételes élményt jelentene, mert a pódiumon olyan szuggesztív egyéniség. Szó-mi-szó, nem vártam túl sokat Vaughan Williams dalciklusától, ám Kolonits Klárának van az az isteni adománya, hogy hangjával mindent széppé tud varázsolni – gyönyörködtetővé, elbájolóvá, más rétegekbe emelővé, bájossá és napsugarassá. Annyira otthonossá tett Albion tájain, mintha Soroksáron, Cegléden, vagy Piliscsabán, vagyis ismerős tájakon járnék, házi kosztot ennék, vagy kedvenc focicsapatomnak szurkolnék, merthogy a Williams által megzenésített versciklusban még bizony fociznak is. Hol egy fuvallat finomságával, hogy egy orkán erejével elevenítette meg világsztárunk. Sajnálhatja, hogy nem élt még egy évszázadnyit, Williams úr!

Fellélegzés 6.

Ha a trombita beszélni tudna, akkor minden bizonnyal olyan hangon szólalna meg, ahogyan Boldoczki Gábor. A teremtés azonban ügyesebben rendezte el a dolgokat, és nekünk van alkalmunk meghallani, hogy Boldoczki fújja a trombitáját. Kész csoda. Rendelkezik azzal a képességgel, hogy akárhányadszorra is áll ott a pódiumon, mindig úgy tűnik, hogy most halljuk először. Annyira vérbő, annyira eredeti, annyira hihetetlen, hogy még ezt is meg tudja csinálni varázslatos hangszerével! Vagy a hangszer csinálja ezt ővele? Még tán ez is lehet. Úgy összefonódtak, hogy eldönteni sem lehet teljes bizonyossággal, hogy valójában melyik is a hangszer, és melyik annak egyik legnagyobb művésze…

Fellélegzés 7.

Megint egy dalciklus? Nem lesz sok egy kicsit? Meggyőződésem, hogy az idő mindinkább meghaladta a műfajt. Egyre inkább sztárénekesek martaléka lett, magamutogatással, manírokkal, a zene ürügyén előlopakodó nárcizmussal, könnyes szemmel, vigyori mosollyal, megrendült, teátrális pózokkal. A sztárelőadó sokkal intenzívebb hatással van önmagára, mint a közönségére. Túlzott várakozásaim tehát nem voltak Erdős Attila (bariton) és Nagy Péter (zongora) Schumann-ciklusa („A költő szerelme”) előtt, inkább a túlélés volt a célom, míg meg nem szólalt egy önmagában is lenyűgöző baritonhang. Nem előadott, hanem beszélt, mesélt, hatása alá vont, vitt magával. Vele féltem, örültem, reméltem, szomorkodtam, hittem, és véltem kilátástalannak az egészet, játszottam pajkos lehetőségekkel, vagy döbbentem rá kiábrándultam, hogy csak magamat ámítottam. Nem csodás dalokat adott elő, hanem megosztotta búját, baját, örömét a közönséggel. Vallomások, párbeszédek voltak, anélkül, hogy a másik fél megszólalt volna… És milyen szerencse!

Fellélegzés 8.

Még hogy elmaradt volna az idei ünnepi tűzijáték Budapesten? Ki állított ilyet? Mert ez nem más, mint rút félrevezetés! Jó, ez nem a Gellért-hegy és a Duna fölött zajlott, mindenféle égő, röpködő, szikrázó hókuszpókuszok puffogtatásával, hanem a valódi prométheuszi tűz megidézésével, az igazi isteni tűz felgerjesztésével történt a Zeneakadémia Nagytermében. Mert Beethoven C-dúr vonósnégyese (op. 59/3) maga az élet tüze, lángja, parazsa, az élet maga. Sejtelmes, titokzatos, perzselő, égető, rejtélyes, mindent beborító, fényt adó, sőt olykor gunyoros is, amely egyszerre figyelmeztet nagyságunkra és kicsinységünkre. Nem is lehet rosszul, vagy közepesen előadni, mert az smonca, nyivákolás, húr-reszelés. Viszont azok, akik beavatottként ismerik ennek a frenetikus műnek az eredőjét, lényegét, metafizikus titkát, azok képesek Beethoven tettestársai lenni a nagy mágiában. Ők persze nincsenek túl sokan, de a Kelemen–Rowland–Kokas–Bogdanović kvartett közéjük tartozik. Dacuk, dinamikájuk, olykor pimasz hetykeségük, máskor alázatos megrendültségük, és mindenek felett féktelen, szilaj, magukkal ragadó szabadság-élményük valóban a bibliai teremtésélmény megosztóivá teszi őket. De jó volt részesének lenni ennek! Annál is inkább, mert a teremtés folytatása már elég gyatrára sikerült. Erről azonban már nem Beethoven tehet…

Fellélegzés 9.

Az alkotók utolsó művei külön mitológiáját képezik a zene történetének. Valóban rejtélyes, misztikus, felfoghatatlan, nem emberi léptékű művek ezek, különleges színekkel, hangulatokkal, általunk túlviláginak vélt, mennyei, vagy pokoli víziókkal – gondoljunk Bachra, Mozartra, Beethovenre, Offenbachra, Mahlerre vagy Schubertre –, amelyek méltán kerekítették le zseniális pályájukat – bennem azonban rendre ágaskodik egy kérdés: honnan a csudából tudták, vagy érezték, hogy ők bizony rövidesen meg fognak halni? Hiszen, ha pár évvel korábban fedezik fel a penicillint, a Salvarsant, ha tudják már műteni a szívbillentyűt, akkor kigyógyulnak a halálukat okozó betegségekből, és akár máig élhetnének, mint Marci Hevesen. Vagy ha évekkel korábban csap valamelyikükbe egy villám, netán üti el szekerével egy elbóbiskoló parasztlegény, akkor az éppen utoljára komponált művükben éreznénk ezt a nem-evilági hangulatot, misztériumot? És vajon mennyire lenne a halál közelségét valóban érezni, vagy csak belemagyarázni Sosztakovics utolsó heteiben komponált brácsaszonátájában? Ezer szerencse, hogy mindez csöppet sem okozott értelmezési gondot a brutális terjedelmű, és brutálisan nehéz, agyafúrtan nyakatekert mű két bravúros előadója, Maxim Rysanov és Fejérvári Zoltán számára. Megrendítően, a maga teljes zenei-morális igazságában és szépségében eljátszották, mint a 20. század egyik legintenzívebb szonátának egyikét. Nem a múltat idézi, nem a jövőbe lát, ez a zene, ha van ilyen, az örökkévalóságnak szól.

Fellélegzés 10.

A városi legendakör megannyi csodás históriát tart nyilván Budapest történetében. Természeti jelenségeket, mennyei jelenéseket, éghajlati megmagyarázhatatlanságokat, szentek jövését-menését, falak leomlását, de ezeket mind alapos fenntartásokkal fogadtam mindeddig, amíg személyes tanúja nem lehettem két varázslatnak, mégpedig mindkettőnek ezen a fesztiválon. Az egyiket úgy hívják, hogy Vásáry Tamás. A világon semmi szentség nincs ebben a nyolcvanhét éves ifjoncban. Rosszcsont gyerek, kiszámíthatatlan kobold, minden hagyománynak nyelvöltögetve szamárfület mutató tündér, aki törésmentesen őrizte meg a sors megannyi hányása és vetése közepette naivitását, játékkedvét, szertelenségét és féktelenségét. Volt ő már csodagyerek, a világ egyik legünnepeltebb zongorafenoménje – most pedig? Hát maga az egyszeri csoda. Két napja még hosszan panaszkodott nekem, hogy fáradt, öreg, hogy fájnak a vállai, a csuklója, hogy már fizikailag is képtelen a kezét a zongoráig felemelni, jóideje nem is gyakorol. Erre megjelenik a Zeneakadémián, és mintha a sátán és az angyal játszana négykezest. Két káprázatos darabot ad elő, szerintem körülbelül tízezredszerre, a Carnegie Halltól kis falusi kultúrházakig rengetegen hallhatták tőle, s olyan hévvel, lendülettel, annyi sziporkával, olyan kalandvággyal zongorázik, mintha most találkozna ezekkel a zenékkel először, sőt mintha a műveket most mondaná neki tollba Chopin és Debussy. Az alkotás, a születés csodájába avat be bennünket, és biztos vagyok benne, hogy húszezredszerre is fog találni valamit, amitől elhisszük neki, hogy „jé, mintha most hallanánk ezt először!”

Fellélegzés 11.

Azt tudtam, hogy a baj nem jár egyedül, de arról sejtelmem sem volt, hogy a csoda is párban jár. Néhány nappal a Vásáry-élmény után a BMC pódiumán megjelenik Rados Ferenc, a nyolcvanhat éves ifjú. Nem játszik, nem koncertet ad, hanem megjelenik. Mint a Niagara, a Vezúv, a Golf-áramlat. Természeti jelenség. Hogy hol kezdődik Rados, és hol végződik a zongora, azt nem is tudom, de nem is lényeges. Ők ketten játék közben teljesen egyek, és elválaszthatatlanok, olykor Rados növeszt klaviatúrát, a zongora pedig tíz ujjat, és ebből fakad valami őselem. Az emberi megnyilvánulás legalapvetőbb formája, a ritmus, a dallam, és így együtt maga a zene. Hogy tetszetős-e, hatásos-e, borzaszt, vagy gyönyörködtet – ugyan kit érdekel! A Niagara sem bíbelődik azzal, hogy jobban tessék a bámész turistáknak. Csak zuhog az idők kezdetétől a végéig. Rados játéka is minden sallangtól, cifraságtól, hatástól mentes, csak a lényeg nyilvánul, árad, csördögél, zubog, behúzódik, tajtékzik, folydogál benne. Ahogy Kelemen Barnabással – ezzel a másik ifjú természeti jelenséggel – Beethoven op. 96-os G-dúr szonátáját előadták, úgy ez a mű még aligha szólalt meg. Ott izzik benne a heroikus korszak féktelen szenvedélye, és ott lappang benne a kései darabok bölcs kozmosz-zenéje. Percekig nem tudok megszólalni utána. Mit mondhatnék? Hogy nagy forgalom volt a körúton, vagy hogy most este kicsit hűvösebb van? Megérintett az örökkévalóság…

Fellélegzés 12.

Szerveznek, telefonálgatnak, intézkednek, tartják a kapcsolatot a közreműködő művészekkel, a technikai munkatársakkal, odafigyelnek, hogy X-nézőnek a jegye le legyen téve a bejáratnál, hogy Y-művésznek legyen megfelelő hőmérsékletű vize, hogy hogy a résztvevők érezzék a várakozás szeretetét a pódiumra lépés előtt, és előadás után a színpadról lejövet érezzék elragadtatottságukat. Méretes egy feladatkör, ám ők mindezek közben, csak úgy, uk-muk-fuk be-be surrannak a pódiumra, és olyan Brahms-, Schumann-, Beethoven-produkciókat nyomnak le – mintegy mellesleg –, hogy a fal adja a másikat. Olyan őszinte hévvel, annyi szívvel, olyan érzékenységgel, társaikra játék közben annyira odafigyelve, és esetleges riválisaik sikereinek is annyira őszintén örülve, hogy ez a merőben szokatlan nyílt-szívűség az egész fesztivált áthatja, átragyogja. Hogy miként van ehhez erejük, energiájuk, derűjük, hitük? Ezt talán csak ők tudják. Vagy lehet, hogy ők sem. Kokas Kati és Kelemen Barna. Megálmodói, kivitelezői, lebonyolítói, szívei-lelkei e grandiózus zenei ünnepnek. Mintha Mike Tyson a menetek szüneteiben kimenne jegyet szedni, sört árusítani, villanyt szerelni, aztán zsupsz a szorító, és verné péppé ellenfeleit tovább. Minden hivalkodás, fontoskodás, ügybuzgóság nélkül. Hogyan? Manapság lassan elszoktunk, de felvetődik: talán mert szeretik? Talán mert értenek hozzá? Talán mert nagyon tehetségesek?

Fellélegzés 13.

Mielőtt hozzákezdenénk a Piszkos Fred olvasásához, aligha igényeljük, hogy egy pasas elemezze a regény szerkezetét, a Hippolyt, a lakáj mindenféle kommentár nélkül is tökéletesen érthetőnek tűnik, az Esernyős kurvák esetében – maga Varga Imre mesélte, hogy ez a hivatalos címe az Óbuda főterén látható alkotásának – azonnal világos, hogy mi fogta meg a mestert Párizsban, de a Magányos cédrus vagy Az öreg hölgy látogatása sem szorul magyarázatra. Vajon miért van az, hogy mostanában mind divatosabbá válik koncertek előtt, hogy valaki a pódiumról elmagyarázza, mi a csodát is fogunk majd hallani a zenészek előadásában? Az az érzésem, hogy valami nem stimmel. Tartok tőle, hogy éppen a legősibb ösztöneink csökevényesedtek el a civilizáltságnak nevezett fene-nagy elidegenedés, elembertelenedés nyomán, hogy éppen a legalapvetőbb gesztusok értelme halványodott el számunkra. Hogy mi a ritmus, a dallam, mik az emberi érintkezés alapelemei. Viszont remekül tudunk locsogni, fecsegni, dumálgatni. Idegenné vált számunkra az az alap, az a közös nyelv, az a kiindulópont, amiből a zene géniuszai táplálkoztak, és tényleg szükségünk van közvetítőre, úgynevezett műsorvezetőre, aki segít, hogy ráérezzünk a lényegre. A rossz vezetők éppen ezért növelik a káoszt, a jók viszont valóban eligazítanak bennünket. Milyen szerencse, hogy a fesztiválon egy briliáns tehetség, Fazekas Gergely vállalta a művek megszólalása előtti felvezetéseket és magyarázatokat. Nem locsogja túl, nem csillogtatja felkészültségét. A zenéről beszél, annak lényegéről, igazáról, szépségéről. Nem gügyög, nem brillírozik, nem válik részévé az előadásnak. Felteszi magának a kérdéseket, amelyeket mi magunk is feltennénk, és megadja a válaszokat, amelyet mi is szeretnénk megadni, ha annyit tudnánk a zenéről, mint ő. Szép, kerek, élvezetes előadásokat tart a zenéről – meg az életről, amelyből minden nagy zene fakad.

Fellélegzés 14.

Idehaza rongyossá hallgatom kedvenc gordonkásaim, Casals, Feuermann, Pjatyigorszkij, Starker lemezeit. Az aranykort képviselik számomra, mintha az őstermészet szólalna meg általuk. Megannyi Mózes, kezükben a cselló a kőtábla. És búslakodom, hogy ezért az elementáris élményért a múltba kell ássak, mert úgy érzem, a mai sztárok gordonkája ügyeskedve, csálén, pancsolgatva, mutatóskodva szólal csak meg. Csoda élmény számomra, hogy most gyors egymásutánban hallok két olyan csellistát is, akiknek a zenélése elemi erejű, a lényegből fakad. Várdai István játéka valóságos kinyilatkoztatás. Emberség és hit sugárzik belőle, hisz az életben, a szépségben, a játékban, a szerelemben, hogy a valódi élet nem a hétköznapokban rejlik, a szappanvásárlásban, a biztosítóval való levelezésben, a terméketlen politikai vitákban, hogy kinek kellene a Lánchidat felújítania. A másik, aranykort idéző csoda Fenyő László. Csellózása csupa játék, a lehetőségek végtelen tárháza, a szenzibilitás, a pillanat megszentelése. Bizonyos hangjainál az ember úgy érzi, hogy ez csak tőle, csak ott, csak abban a pillanatban, abban a közegben, abban az ihletett állapotban érvényes, abban a pillanatban azonban semmi más nem elképzelhető, s éppen az a hang egészen más dimenzióba emeli a művet. És vele bennünket is.

Fellélegzés 15.

Ugyan miként áll össze a hangversenyeken játszott zenék repertoárja? Mert adott a kánon: bizonyos szerzők, akiket rendre műsorra tűznek, s tőlük bizonyos művek, amelyeket újra meg újra elővesznek. De biztos, hogy okvetlenül csak azokat a komponistákat kellene mindig elővenni, akiket kineveztek „nagynak”, s az ő műveik közül is éppen azokat, amelyek valódi slágerekké váltak az évszázadok során? A fesztivál egyik legszenzációsabb vonása, hogy bátran, olykor vakmerően hozzá mertek nyúlni alig játszott mesterek műveihez, vagy legendás szerzők olyan alkotásaihoz, amelyek többnyire a polcokon porosodnak. A biztosnak számító repertoár mellett hetykén előkaptak ezek közül jónéhányat, hogy estéről estére revelációt okozzanak. Janáček, Martinů, Vaughan Williams, Dowland, Leclair és a nagy repertoár perifériáján lévő számos más zeneszerző került elő, csupán zenetörténeti olvasmányokból ismert alkotók váltak szupersztárokká az előadók jóvoltából, ahogy az is kiderült, hogy Brahms, Sosztakovics, Schumann vagy Ravel életművében is jócskán rejlik még felfedeznivaló. Kérjük folytatni, ti ragyogó tehetségű, csillogó szemű gyerekek!

Fellélegzés 16.

Hogyan kerül a csizma az asztalra? Miként kerül ennyi nagyszerű színész egy kamarazenei fesztivál műsorába? Ha a Hamletet játszanák, akkor nem érhetné szó a ház elejét. Ha titokban elkezdett volna például Molnár Piroska hárfán, Hegedűs D. Géza kürtön, Pogány Judit mandolinon, vagy Mácsai Pál ütőhangszereken játszani, és eljutottak volna arra a szintre, mint saját műfajukban, akkor naná, hogy itt a helyük. De erről sincs szó. Hát akkor? Az történt, hogy a szervezők felismerték, ezek a színészek a társaikkal sokkal magától értetődőbben, természetesebben vannak itt a megannyi nagy zenész között, mint azt képzelnénk. Hiszen amikor verset mondanak, ugyanazt érzékeltetik szavaik zengésével, mint a muzsikusok a hangszerük révén. Ez a csoda ezekben a találkozásokban. Folytatják egymást, ugyanarról szólnak, ugyanúgy az életről, elmúlásról, szépségről, igazságról adnak át valami nagyon mélyet és emberit. Ugyanúgy a lélek legmélyéről szól Vecsei H. Miklós, Bálint András, Hámori Gabriella, Pogány Judit, Molnár Piroska, Balla Eszter, Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter, mint a zongoráján Rados Ferenc, vagy a csellóján Perényi Miklós. Nem kiegészítői, hanem részesei a fesztiválnak, nem vendégek voltak, hanem résztvevők. Személyiségük, Eperjes vad szenvedélye, Bálint András bölcs rezignáltsága, Wunderlich József zabolátlansága mind egy-egy szólam az élet végtelen szimfóniájában.

Fellélegzés 17.

Van valaki, aki kimondatlanul, vagy olykor kimondva, folytonos hiányával van jelen a fesztiválon. Hiányzik a játéka, a jelenléte, a véleménye, a kritikája, a szigora, a jóváhagyása, miközben a szelleme jelen van maximalizmusával, tökéletességre törekvésével, igényességével. Nemrég elhunyt zenei géniuszunkról, Kocsis Zoltánról van szó, a meg nem alkuvás megtestesüléséről, aki hatott az elmúlt félévszázad valamennyi hazai zenészére és zenerajongójára. A Fesztivál Akadémia a szívügye volt, a halála előtt nem sokkal, négy évvel ezelőtt még előadást tartott a fesztiválon Bartók vonósnégyeseiről. Ahogy most hallgattam Kolonits Klára csodálatos Schubert-előadását, valamiért Kocsis emléke előtti megejtő áldozásnak éreztem. Éppen az utolsó beszélgetéseink egyikén mesélte Zoli, hogy milyen megindító rajongással viseltetett Schubert iránt, és azt a megrázó mondatot rebegte el, hogy a túlvilágon majd igyekszik az asztalához férkőzni, és némán bámulva hallgatni, hogy miket mesél a nußdorfi szent. Remélem neki is sikerült, mert nekünk igen. Legszebb dalaiból öt kiválasztottat hallgathattunk meg az Uránia moziban Borbély László zseniális kíséretével. Megrázó, megindító, más dimenzióból származó imádságok voltak ezek. Hörst du, Franz? Hallod, Zolika?

Fellélegzés 18.

Az az igazság. hogy nem túl sok reszkírt vállal magára az a zenész, aki Bach valamelyik művét tűzi a koncertje műsorára. Bach valami olyan tökéletességgel írta darabjait, hogy azokat még elrontani sem lehet. Tökéletesen élvezhetőek jazz, lakodalmas rock, elektromos futurizmus, slágerátirat, lakodalmi megnyitó, vagy bármilyen átirat formájában. Akárhogyan is igyekeznek derék zenei dilettánsok elrútítani, az akkor is él, hat, gyönyörűséget kelt. A másik oldal is igaz ugyanakkor, hogy nehéz túllépni a hagyományon, a standardon, azon a normán, amit tradícióként hagyott hátra Casals, Menuhin, Richter megannyi tökéletes, kőbe vésett interpretációja. Ezért volt revelatív Csalog Gábor és Kemenes András megkapó négykezes interpretációja a Kurtág György átírta Bach-korálokból. Csak azt adták vissza, amit ezek az egyszerűségükben is világegyetemre ablakot nyitó remekművek az ő lelkükből, szellemükből fakasztottak. Hókuszpókusz nélkül az egyszerűséget, makulátlanságot, az imádságot idéző átszellemültséget. Hangok formájában a lélek csendjét.